Meg kell tanulnod nevetni azokon az ostobaságokon, amelyeket elkövettél.
Sean Covey
Ember vagyok, gyarló, mint bármelyikünk és én is küzdök a hülyeségeimmel. Annyi szerencsém azért van, hogy képes lettem felismerni és határt szabni a saját ostobaságaimnak.
Az egyik ostobaságom - amit a megértés intellektuális szintjén már észrevettem – zsigeri élményben mutatta meg magát e – lehet, hogy sorozattá érő – poszt első részének elhelyezése kapcsán bizonyos FB-(beteg)csoportokban. A cikk megírásakor eszembe sem jutott, hogy ennek a témának szélesebb teret illene adni, ám az élet – és a betegek mérhetetlen ostobasága – úgy hozta, hogy folytatása következzék.
Már hallgató koromban, pszichiátria gyakorlatokon felhívták a figyelmünket arra, hogy csak a segítséget KÉRŐ embernek van esély segíteni. Ezt általában nem akartam tudomásul venni. Mivel azt képzeltem, majd én jobban tudom, ezért sorra beleálltam azokba a kínzóan frusztráló szituációkba, amelyek alapeleme egy közeli hozzátartozóm, barátom, szerelmem mentális szenvedése láttán gerjedő sürgető segíteni akarásom volt. Soha nem sikerült eredményt elérnem. Futottam a segítségre szoruló után, lobogtattam a megoldást, de a segítségre szoruló köszönte, nem kérte. Ezért szorult segítségre és ezért nem lehetett rajta segíteni. Ördögi kör. Borzasztó volt látni barátokat eltűnni a süllyesztőben, depresszióban, magánéleti őrültségeik hálójában úgy, hogy a megoldás kulcsa a kezemben volt, de ők inkább szenvedtek tovább.
Nem tanultam ebből – ez az én ostobaságom.
Hiába figyelmeztettek nálam sokkal tapasztaltabb pszichológusok, pszichiáterek arra, hogy a mentális problémákkal küzdőkön akkor van esély segíteni, amennyiben azt a segítséget ők maguk kérik. Akkor, amint maguk jutottak el arra a pontra, hogy megértek a változásra és képesek szembe nézni önmagukkal és azzal a ténnyel, hogy egyedül nem megy.
Huszonhárom éves lesz idén az orvosi diplomám és annak ellenére, hogy 5 éves koromtól készültem orvosnak, nem adatott meg a gyógyítás élménye, de még az esélye sem. Okos döntés baleseti sebésznek szegődni, mert az legalább működik: Pista bácsi lebukfencezik a létráról, én pedig összerakom – száz évvel ezelőtt meghalt volna.
Már szigorló orvos koromban sejtettem, hogy itt valami nagy gáz van. Nem tudjuk meggyógyítani a betegeinket. Heroikus, tudományos küzdelmeket folytatunk, akadémiai magasságokban műveljük a modern orvostudományt, csak éppen a betegek maradnak betegek.
Négy és fél év közkórházi taposómalom után kiléptem ebből a velejéig rothadó, működésképtelen egészségügyi rendszerből, aminek rendszerszintű hibái csak a kisebbik baj. A nagyobb, kétségbeejtő bajság az, hogy maga az orvoslás nem működik. Legalábbis a konzervatív kezeléseket alkalmazó belgyógyászat. Nem tudják meggyógyítani a cukorbetegséget, mely egyre fiatalabbaknál és egyre gyakrabban fordul elő, nem tudnak mit kezdeni az autoimmun betegségekkel, melyek egyre gyakrabban fordulnak elő, képtelenek a tumoros betegeket kihozni a krízisből, és sorolhatnám napestig. A kollégák, elöl-hátul PhD szaktekintélyek széttárják a kezüket és rásütik a bélyeget a betegségre: gyógyíthatatlan. Nem azt mondják, hogy én személy szerint nem tudom a megoldást, hanem konkrétan a betegség, a beteg gyógyíthatatlan. Pont. Lehetetlen meggyógyítani, esély sincs rá, csoda kell ahhoz, hogy mégis.
Ezért aztán a betegek, amikor szembesülnek a végítélettel, a verdikttel – beletörődnek. Ők gyógyíthatatlanok. Gyógyszert fognak szedni egész életükben, egyre többet és egyre nagyobb dózisokban, jönnek a csonkoló műtétek és az élet szar. Megszívták. Aztán közösségekbe verődve nyalogatják a sebeiket és okoskodnak módszerekről, orvostudományról.
Orvostanhallgató koromban folyamatosan azzal szembesültem, amikor buszokon, vonatokon ülve ingáztam a kollégium és az otthonom között, hogy nyugdíjas nénik panaszkodva szidják az orvosokat. Amikor egy társaságban kiderült, hogy orvosnak készülök, egyből előkerültek az orvosos rémtörténetek, kórházi kanosszák fabulái, amelyekre ráunva később már inkább szóba sem hoztam, hogy én is orvos leszek. Szinte szégyelltem…
Szóval, négy és fél év közkórház után úgy döntöttem, hogy életbe léptetem a Hippokratészi Eskü „Nil nocere” passzusát. Ha segíteni nem tudsz, legalább ne árts.
Naiv lelkesedéssel vetettem bele magamat a vitaminok világába, remélvén, hogy az majd segít. Persze, segít, részben. Az alapproblémát azonban nem oldja meg. Később az iható oxigén tanulmányozása kapcsán csodálkoztam rá annak elképesztő pozitív hatásaira. Teljesítményfokozónak kiváló, de gyógyszerként ez sem oldja meg az alapproblémát. A mikrokeringés technológiai fokozásával is irigylésre méltó (rész)eredmények érhetők el, de ez sem oldja meg a problémát.
Ráébredtem, hogy bármivel próbálkozom, bárminek bármekkora eredménye is van, hosszú távon csak konzerválja a bajokat, miközben a remissziók, ideiglenes javulások mámorában úszó betegek tovább csúsznak életmódjuk sikamlós lejtőjén.
Közben újra apa lettem, elapásodtam. Nem volt pofám eljárni sportolni az apró gyermekeimmel tölthető idő rovására és felszedtem húsz kilót – dadbod. Már a cipőmet sem tudtam megkötni a pocakomtól és amikor tükörbe néztem, nem egy férfit, hanem egy sertést láttam. Ebből nagyjából egy éve lett elegem.
Elkezdtem leporolni a sportolóként és sporttal foglalkozó orvosként felhalmozott ismereteimet a ketogén diétákkal kapcsolatban. E témában (angol nyelven – hogy máshogy…) megkezdett friss kutatásaim során azonban egy döbbenetes cikk jött velem szembe. A cikk kapcsán elindultam felgöngyölíteni a részleteket és szeptemberben már egy világhírű orvoscsoport vezető kutatójának rendelőjében ültem.
Miért? Mert akkora „marhaságokat” publikált és annyi rosszat olvastam róla fórumokon, hogy muszáj volt személyesen meggyőződnöm arról, mi igaz az egészből.
A döbbenetem határtalan volt. Szédülő fejjel támolyogtam ki a rendelőjéből és egyszerűen nem mertem elhinni mindazokat amit mondott. Pedig tényekkel, laborleletekkel, cáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztotta alá állításait, melyek ellentmondtak minden ismeretnek, amit orvosként és magánemberként felszedtem az utóbbi évtizedekben.
Hosszú hónapok lázas adatgyűjtése kezdődött. Februárban már egy olyan továbbképzésen ülhettem, amelyen én voltam az egyetlen magyar orvos, a többi norvég. A saját szememmel láttam, hogyan folyik a gyógyítás és milyen eredmények vannak. És valóban, csak az meri elhinni aki saját szemével látja, de még az sem mindig.
Jönnek a betegek az USA-ból, Írországból, Németországból, Norvégiából, ki tudja még honnan nem és egyetlen közös faktor van bennük: mindegyikük időt, pénzt, fáradságot nem kímélve MEG AKAR GYÓGYULNI. Eldobálják a gyógyszereiket és meggyógyulnak. A gyógyíthatatlannak bélyegzett betegségeikből.
És mit csinálok én – ostoba?
Hatalmas lelkesedésemben csatlakozom olyan FB-csoportokhoz, ahol nyüzsögnek a reményvesztett betegek, akik toldozgatják-foltozgatják az életüket, vak vezet világtalant alapon osszák az észt egymásnak. És felajánlom a segítségemet. Hahó, orvos vagyok és van egy jó hírem számotokra: gyógyítható a betegségetek – minden előzetes híresztelés és tapasztalatotok ellenére. Van remény, emberek, itt vagyok, segítek!!
Én is ostoba vagyok – legalábbis voltam ez ügyben tegnapig.
Elkövettem azt a hibát, hogy én kerestem a betegeket. Jót akartam nekik, mert orvos vagyok, a gyógyításra esküdtem fel és végre lehet gyógyítani. Szinte az összes krónikus civilizációs betegséget. Egy pofon egyszerű módszerrel, aminek az egyetlen hatalmas hátulütője az, hogy kizárólag a betegen múlik a gyógyulás. Tudom a módszert, de nem tudok fegyelmezett, motivált és kitartó lenni a beteg helyett.
Nem, ezek után nem fogom felajánlani a segítségemet senkinek. Aki meg akar gyógyulni, az keressen meg. Vegye a fáradságot, küzdje le a démonjait, birkózzon meg a szkepticizmusával és keressen meg maga a saját elhatározásából.
Miért?
Mert csak az érdemli meg a gyógyulást, aki szintén határt tud szabni a saját ostobaságának. Aki ahelyett, hogy szánalmas kommentekben trollkodna és publikálná szűklátókörű, rosszindulatú nézeteit – inkább magába néz és megkérdezi magától: biztos hogy nekem van igazam? Hátha tévedek. Nézzünk csak utána?