Az orvos legnagyobb dilemmája

Nemrég meghalt egy betegem. Egy rendkívül agresszív melanoma áttétei vitték el. Az eredeti tumort soha nem találták meg, csak a szóródott metasztázisokat. Néhány hónappal ezelőtt még egészen jó állapotban volt, nagy reményekkel vállaltam el, ő is küzdött, én is küzdöttem – mégis, minden igyekezetünk ellenére elment.

És itt érkezünk el az orvosi hivatás egyik legnagyobb dilemmájához.

Elvállalni vagy nem elvállalni?

A pácienseim nagy része csak akkor talál meg, amikor már minden más utat végigjárt. Sugár, kemoterápia, műtétek, alternatív gyógyítók, kétségbeesett kísérletek. Általában a daganat kiújulásakor, évekkel az első diagnózis után érkeznek, amikor a folyamat már messze előrehaladott, agresszív, és gyakran végstádiumban van.

Ilyenkor jön a kérdés: vállaljam-e őt, vagy ne?

Ha elvállalom, reményt adok.

Ha nem, elveszem az utolsó esélyét, még ha az csak egyetlen százaléknyi is.

Ha elvállalom, ott a veszély, hogy a család és a külvilág majd azt mondja: „Lám, nem működik.”

Ha nem vállalom, akkor elnémítom az utolsó reménysugarat is.

Ez az orvos legnehezebb dilemmája.

Krisztus szavaival élve: „A megtört nádat nem töri össze, a pislákoló mécsest nem oltja ki.” – De meddig tarthatja életben a mécsest az orvos keze?

A fékezhetetlen vonat

Amikor megkérdezik tőlem: „Doktor úr, mennyi időm van még?” – mindig ugyanazt felelem: csak a Jóisten tudja.

A daganat olyan, mint egy hatalmas tehervonat, amely teljes sebességgel robog a sínen. Három kilométerrel előtte felrobbant a viadukt. A masiniszta minden féket behúz, de a kérdés az: elég lesz-e a fékhatás? Mennyi a vonat tömege, mekkora a sebesség, mennyi a távolság, mennyire csúsznak a kerekek?

Csak a Jóisten tudja, hogy a szerelvény megáll-e a szakadék előtt – vagy nem.

Ahogy Schopenhauer írta: „Az ember élete olyan, mint az inga, amely a szenvedés és az unalom között leng.” A daganat pedig a végletekig feszíti ezt az ingát.

A kudarc látszata és az ördögi kör

Egy ilyen haláleset után a felszínes szemlélő első reakciója mindig ugyanaz: „Lám, nem működik a táplálkozás-intervenció. Nem működik a természetes ketogén anyagcsere-profil. Nem működik a tudatalatti programozás. Nem működik semmi.”

Ez logikusnak tűnhet annak, aki csak a felszínt látja. De valójában ez az egyik legnagyobb tévedés. Mert épp az ilyen gondolkodás az, ami miatt a betegek későn érkeznek, az utolsó utáni pillanatban. És amikor már valóban nem sok mindent lehet tenni, a kudarc illúziója önmagát gerjesztő ördögi körré válik.

Goethe szavaival: „Aki nem látja az egészet, az a részben is téved.”

Nincsen fekete és fehér

Az életben nincsenek tisztán pozitív és negatív események. A dolgok önmagukban semlegesek. Az emberi hozzáállás az, ami színt ad nekik. Egy halálos betegség, egy tragédia lehet pusztító is – de lehet tanító erő is.

A kérdés mindig ez: mit tudunk tanulni belőle?

Mit tanul az orvos?

Mit tanul a beteg?

Mit tanulnak a hozzátartozók?

Ez a hozzáállás a kulcs. A szituáció adott, de a válaszunk, a belső magatartásunk határozza meg, hogy pusztulunk vagy növekszünk általa.

Nietzsche írja: „Amor fati – a sors szeretete: hogy ne csak elviseljük, hanem szeressük is azt, ami történik.”

Az orvos lelki dilemmája

És itt jön egy másik nehéz kérdés: az érzelmi bevonódás.

Mennyire szabad az orvosnak bevonódnia a beteg sorsába?

Mennyire engedheti meg magának a lelki osztozást?

Ha minden esetben teljes szívvel beleáll, kiéghet.

Ha elzárja magát, rideggé válhat.

És ott vannak a kínzó kérdések:

Mit csinálhattam volna másképp?

Vajon ha így vagy úgy döntök, élne-e még?

Ezek a tépelődések darabokra szaggatják az orvos lelkét. Ez a kereszt, amit hordoznia kell.

Kant szavaival: „Az ember nem azt kapja, amit kíván, hanem amit megérdemel.” Az orvos lelkében azonban mindig ott él a kérdés: vajon eleget tettem-e a kötelességemnek?

A tanulás útja

A halál nem a vég, hanem egy tükör.

Tükör a betegnek, a családnak és az orvosnak is.

Benne van a fájdalom, de benne van a tanítás is. És a tanítás mindig ugyanoda vezet: hogy a hozzáállás számít. Az, hogy megtanulunk-e szembenézni, levonni a tanulságokat, és magasabb szintre emelni az életünket.

Az Innatus filozófia szerint a gyógyulás nem kívülről jön, hanem belül indul el.

A természetes ketogén anyagcsere, a deutériumcsökkentés, a béláteresztés megszüntetése és a tudatalatti átprogramozása mind eszközök.

De az igazi döntés a hozzáállásban rejlik: akarunk-e tanulni, akarunk-e változni, akarunk-e élni?

Hegel írta: „A világ története a szabadság tudatosulásának története.” A betegségek története pedig a belső szabadság tudatosulásának története lehet – ha megtanuljuk a leckét.

Ez a dilemma minden orvos keresztje, minden páciens és hozzátartozó tanítása, és minden ember emberré válásának útja.