Néha belefutok kritikai megjegyzésekbe a szolgáltatásaink árazását tekintve. Most elérkezett az ideje, hogy kissé szétszedjük ezt a kérdéskört.
Annak idején, a kezdet kezdetén, amikor kirobbanó lelkesedésem sebtében tovatűnő, eufórikus korszakát éltem, szóval az orvostudomány szent gráljának felfedezése idején, körülbelül öt évvel ezelőtt, az első tucatnyi páciensemet ingyen gyógyítottam. Gyakoroltam, tapasztaltam, referenciákat akartam.
Az első fizetős páciensek díja 100 dollár volt, amit szorongva kértem el tőlük, mondván, ki fog nekem ennyit fizetni a gyógyulásért?
Később, néhány hónap múlva már 200 dollárnál tartottunk, megint pár hónap múlva 500 dollárnál, majd nemsokkal később 1000 dollárnál. A betegek rendületlenül jöttek. A különbség annyi volt, hogy más társadalmi rétegből, más intelligencia szintekkel.
Floridába költözésem előtt lett az INNATUS PROGRAM ára 2.000 dollár. Ekkor kértem ki egy amerikai barátom véleményét, aki felnyitotta a szememet. Azt mondta, hogy az USA-ban senki sem fog komolyan venni egy 2.000 dolláros programot, ahol egy orvos 3 hónapon keresztül napi szinten adja tudása és tapasztalata legjavát egy páciensnek. Ekkor lett a program 10.000 dollár. (Hozzátenném, hogy a magyar nyelvű páciensek díjának 80%-át az INNATUS FOUNDATION finanszírozza bizonyos feltételek teljesülése esetén.)
Sokat töprengtem azon, mit is kezdjek a napi 24 órámmal vagy a havi 20-25 hétköznapommal. Egy nap egynél több (háromórás) konzultációt ritkán tartok, ugyanis három órán keresztül odafigyelni egy páciensre, ráhangolódni egy szenvedő emberre, megérteni egy kisiklott embert, terelni egy kétségbeesett embert, reményt adni egy reményvesztett embernek, tisztába tenni a gondolatait egy félrevezetett embernek, rábírni nehéz döntésekre egy gyarló embert, …, soroljam tovább?
Kimerítő feladat. De nemcsak az orvosnak, a páciensnek is kimerítő szembesülni azzal, hogy a pénz a legkisebb probléma a képletben.
Számomra annyira kimerítő, hogy a konzultációimat délelőtt kilencre időzítem és utána mindig kialszom magam. (Persze, előtte 03:45-kor kelek edzeni.) A délutáni shift általában a telefonbeszélgetésekkel telik.
Így nem nehéz belátni, hogy a személyes kapacitásom - azon a színvonalon, amiből nem vagyok hajlandó lefaragni mennyiségi paraméterek miatt – havi 25 új páciens meggyógyítása.
Betegség/gyógyulás problémaköre nettó intelligenciaszint kérdése.
Az ember a saját gondolkodásmódjának megfelelő döntéseket hoz nap mint nap, amelyek mentén csinál ezt, nem csinál azt. Cselekedetei pedig a sorsában öltenek testet. Ez nem atomfizika.
Emberek pl. dönthetnek úgy, hogy vesznek egy Louis XIII-at 10.000 dollárért.
Vagy dönthetnek úgy, hogy vesznek egy Domaine de La Romanée-Contit 27.000 dollárért.
Esetleg beülhetnek a new yorki Serendipity-be elnyalni egy desszertet 25.000 dollárért.
Megint mások egy 10.000 dolláros torta mellett dönthetnek.
Ezeket a földi javakat megeszik, megisszák és elmondhatják magukról, hogy ezeket a motyókat ők megették és megitták, mert megtehették. Így döntöttek. Erre biztosítottak erőforrást. Számukra többet jelentett mindezeket lenyelni, mint több tízerer dollár.
Kétségem sem fér ahhoz, hogy bőven lesznek olyan krónikus betegek, akik az életet választják a több tízezer dollárjuk helyett. Akik más értékrendet vallanak, más prioritási sorrendeket állítanak fel. Magam részéről az ő társaságukat keresem és nekik fogok segíteni. Én meg így döntöttem.
Szóval, mielőtt azon kezdenél fanyalogni vagy felháborodni, hogy hogyan lehet ennyit elkérni a gyógyulásért, akkor gondolj a 25.000 dolláros desszertre, aminek magas a deutériumtartalma és tovább taszít a rák vagy éppen cukorbetegség legkevésbé sem vicces zsákutcájában...
